Roselle North & Draconis Lawal

Az utóbbi időkben az életem, valóságos versenyfutás az idővel. Azzal, hogy megint megjelentek az orvvadászok az alsóbb falvakban, a hadsereg folyamatos gyakoroltatása, összekovácsolása és az újoncok kiképzése mellett, újabb feladatok nyomják a vállamat. A legfőbb jelen esetben az orvvadászok rajtakapása. Nem szeretném a Királynénkat semmiféle veszélynek kitenni, s ha kell, éjjel nappal lovon fogok ülni csak, hogy elkapjam az alattomos "jóembereket". Emlékszem, bő fél éve akadt, hogy az első áldozatom a csapatukból, túl feltűnően próbált vízszintesbe tenni, azóta pedig csak egyre inkább szaporodtak a hozzájuk fűzhető bűnözések, betörések és embergyilkosságok.
Hatalmas barna ménem nyakhoz feszített fejjel, kelletlenül prüszkölve lépked jobbra, balra, ahogy próbálom egyenesbe tartani. Szokták mondani, az állatok hamarabb megérzik a veszélyt, mint az ember. És bár jó reflexeim és "vadászösztöneim" vannak, még se érek fel egy állat megérzési szintjére. Kékjeim megállás nélkül fürkészik a bozótost és próbálják kiszúrni a nesztelenül mozgó alakot, több-kevesebb sikerrel. Sajnálom, de még nem jutottam el arra a szintre, hogy átláthassak a vaskos fatörzseken, vagy puszta szimatolást követően be tudjam mérni az áldozatom pontos helyét. Nem vagyok se állat, se más, csak egy egyszerű harcos... vagy mégse? Annál nyilván több vagyok, de ez most lényegtelen. Nem az én istenítésem céljából vagyok most itt, és veszem rá végre magam arra, hogy leszálljak a zajos, felbőszült paripáról.
Páncélzatom halk nyikorgással adja a környező állatok és az itt tartózkodó Lovagok, más-más emberek tudtára, hogy akcióba lendültem, s csak percek kérdése, máris kikergetek valakit a fák és aljnövényzetek sűrűjéből. Kékjeim vadul villannak, ahogy lejjebb hajolva kiszúrok magamnak egy sötét ruhadarabot, minek nyilván gazdája is van, ha már ilyen merev a tartása. Mintha legalábbis egy lábra lenne ráfeszülve. Hátrafordulva a Lovagtársaimhoz intek nekik, hogy két oldalról közeledjenek felé, ezzel legalább ha teljesen nem is, de valamilyen szinten eltudjuk zárni a menekülés útját előle. Egy kósza nyílvessző suhan el mellettem a kisebbik példányok egyike közül, mi nyilván méreggel átitatott valóságában illegeti magát, majd áll bele az egyik vaskos fába halk puffanással. Megszaporázva lépteimet vetem át magam egy kupac bokron, megindulva a vadász irányába, ki menet közben kettesével lövi ránk a nyilakat egészen addig, míg egy társam el nem találja a lábát a saját íjpuskájával.
Vadul vicsorítva vetem rá magam a férfire, ki egy-két nagyobb ütést követően látszólag eléggé nagy kábulatba esik ahhoz, hogy ne tudjon magától felállni.
- Rossz emberrel kezdtél ki barátom! - rángatom fel a földről, majd Sir Leon segítségével a lóig cipelem, mire jómagam pattanok fel, s egy kötél van a segítségemre ahhoz, hogy a férfit csuklójánál fogva húzhassam magam után. Kénytelen lesz jönni, különben az egész városon végigcibálom, mese nincs! Ha kell tudok én is agresszív lenni főleg akkor, ha egy számomra kedves személyt próbál meg eltenni az élők soraiból. Na ilyen játékot nem játszunk!
Hangos jajgatások és nyögések közepette érünk be a kastélyba, hol a belső udvaron megállapodva szállok ki a nyeregből és lépek oda a férfi mellé kardom hegyét úgy a nyakához érintve, ahogy azt hónapokkal ez előtt tettem társával, ki nem érte meg a holnapot. Vajon vele se lesz másként?
- Hívd ki a Királynét! - szólítom fel a sereg egy meghatározó alakját, egyik legjobb harcosomat, ki bólint, s már tova is áll.